Nem a szovjet csapatokról van szó. Azok 27 éve kivonultak. Ami most ideiglenesen hazánkban állomásozik, az nem a Déli Hadseregcsoport, hanem miniszterelnökünk hatalmi ambíciója. Ide szorult vissza, ideiglenesen. Pedig már kicsi volt neki ez a haza. Néhány éve látszott, komolyan fontolgatja az európai karriert. A Habony-stáb gőzerővel dolgozott Orbán nemzetközi szerepeltetésén. Egyikük szerint „ha a menekültügyben érdekeset mondott, akkor figyelni fognak arra is, ha más ügyekben is véleményt mond.” Tippelték, hogy egyszer majd az Európai Tanács elnöke lehet. Végre revansot veszünk a Nyugaton. Bakócz Tamást nem választották meg pápának, és Attilát is megállították Catalaunumnál. Magyar pápa sajna nem volt, (pedig azt legalább az anyanyelvén oszthatta volna ki Bayer Zsolt), de lám, írként a nemzeti sebekre egy magyar mutathat irányt Európának. Legalább annyira bevált volna Isten ostorának, mint Attila.
El lehetett képzelni, hogy Orbánt a történelmi széljárás magasabbra repíti, és komoly poszton vagy csak véleményvezérként, de nagy befolyása lesz a nemzetközi helyzetre. Ami ettől csak fokozódna, de miért legyen nekik jobb, mint nekünk! Török Gábor 2015 végén megállapította: „Orbán az elmúlt hetekben kiemelkedett a magyar politikai realitásból, és világpolitikailag értelmezhető szereplővé vált”. Sajnos akadtak, akik a nemzeti önzés rút példájaként boldogan üdvözölték a főnök felfelé buktatásának hírét: bár emelkedne ki minél jobban a „magyar realitásból”, a lényeg, hogy állomásozzon máshol. Legalább ideiglenesen. Dögöljön meg a szomszéd tehene is!
Pár évig Orbán vitorláját tényleg duzzasztotta a szél. A tétova Unió néhány országában példája követőkre talált. Saját pártcsaládja kínosan feszengett, de az európai szélsőjobb szövetségesre lelt benne. Nyíltan drukkolt az osztrák Szabadságpártnak, Le Pennek, az európai vezetők közül egyedül Trumpnak is. Ugyan előtte álszent újsághirdetésben propagálta a maradást, de a Brexitet végül mint a brüsszeli elit elleni lázadást üdvözölte. Putyin „trójai falovaként” kezdték emlegetni. Divatba jött: cikkezett róla a világsajtó. Igaz, nem elismeréssel, de hát a primadonnáknak is mindegy, csak beszéljenek róluk, kell az, ha valaki főszerepet akar kapni.
Már Trump és Putyin mellé képzelhette magát, az új illiberális szentháromság tagjaként. Mint aki „kinőtte” az országot. Tölgyessy Péter nyilatkozta Népszava-interjújában: „Az Orbán-rendszer egy világméretű trend részeként emelkedett fel, a legvalószínűbb, hogy egy másik nemzetközi irány hatására bukik majd el.” Bukásról nincs még szó. de a trend megszakadt. Orbán nagy tervei szertefoszlottak, Európa inkább kiutálja, mint hogy vezérévé tegye. Aspirációit le kell szűkítenie az országra, ahonnan katapultálni akart.
Krekó Péter úgy fogalmaz, hogy 2015, de különösen 2016 nemzetközileg még Orbán éve volt. Trump győzelme után maga is nyertesnek képzelhette magát. „Új korszak kezdetéről” beszélt, a „lázadás évéről”, amelyben végképp legyőzik a liberális demokrácia, a „föderális Európa” gondolatát. Brüsszelt megállítják, Soros arcáról letörlik a mosolyt.
Először épp hazai pályán botlott el. A kvóta-népszavazás, amelyet trófeaként akart bemutatni a nemzetközi színtéren, eredménytelen lett. 2017 már nagyon nem az ő éve. Amerika: csupa kudarc. Trump fütyül rá, oroszellenes szankciókat ír alá, az elnököt egyébként is kordában tartják, és a CEU meghurcolását sem veszik jó néven. A kontinensen megfordult a szél: Orbán eszmetársai sorra vesztik el a választást Ausztriában, Hollandiában, Franciaországban. És jönnek a németek. Európa visszavág.
A 2015-ös tusnádfürdői beszédében Orbán még De Gaulle szerepében tetszelgett, 2016-ban ideológiája európai diadalútját vizionálta: „Így lesz a fekete bárányból nyáj, a kivételből fő irány.” Ám az idei beszéd ambíciói visszaszorultak a visegrádi négyek csoportjába, jobb híján a V4 válik szűkülő világa közepévé. Azóta látjuk: a csehek és a szlovákok egyre kevésbé akarnak osztozni Lengyelország és Magyarország elszigeteltségében. Ahogy mondják, a V4 ma már inkább V2+2. „A V4 ma már mérgező márka” – írja egy cseh lap. Ők az Unió magjához akarnak tartozni, nem a peremén vergődni.
Orbánból nem lett európai leader. Európa kiment alóla. A hadvezérnek vissza kellett térnie birtokára. Hiszen el sem ment, ebből él, mindig is ragaszkodott ahhoz, ami innen kinyerhető. Megnyesett ambíciói ismét hazánkban állomásoznak. Azt reméli: csak ideiglenesen. Ha itthon újra teljhatalmat szerez, ha egy maga alá gyűrt országot mutathat fel referencia-munkájaként, ismét hangadóvá válhat Európában. Próbadarab lettünk: meddig lehet elmenni. A tágabb térre kívánkozó hatalomvágy ránk összpontosul. Ha csak ez maradt, itt legalább minden kell. Az utolsó újság, az utolsó független bíró vagy iskolaigazgató széke, az utolsó plakáthely, az utolsó még ellenálló lélek.
Az, aki valaha a Hősök terén az ideiglenesen itt állomásozók távozását sürgette, most maga is „állomásozik”. Ki veszi elő a régi plakátot: „konyec!”?
Lendvai Ildikó
Köszönjük, ha megosztod a posztjainkat!
Az igazság terjedjen, ne a Habony-propaganda!
