Karafiáth Orsolya az ismert író és költő egy terjedelmes és botrányos írásban kitálalt, hogyan vesztette el két barátját, akinek az állapota menthető lett volna. Írását változtatás nélkül közöljük. Íme:
A 75 év alatti magyarok több mint negyven százaléka 2015-ben úgy halt meg, hogy az orvostudomány és -technológia szerint meg lehetett volna menteni, állítja az Eurostat. Elkerülhető halálnak az számít az uniós statisztikai hivatal vizsgálatában, meg amúgy a logika szerint is, ha a beteg, amennyiben megfelelő időben jut megfelelő orvosi ellátáshoz, túlélte volna a krízist.
Személyes példákkal tele a padlás.
Nekem egy éven belül két ismerősöm halt meg a János kórházban, mindkettő túlélhette volna. Az egyikük elesett és beverte a fejét, halálának oka kórházi fertőzés. A másikuk rákbeteg volt, megműtötték, halálának oka szintén kórházi fertőzés. Egyikük sem volt még ötven.
Velem a következő történt: pár hónapja bementem a rendelőintézetbe, jelentkeztem a betegfelvételen, miszerint fáj a fülem, szédülök, szeretnék időpontot. Jó, van, két és fél hónap múlvára. Huh, az nem most lesz, mondtam, fogalmam nincs, hol járok két és fél hónap múlva. Eloldalogtam. Aztán a fájdalom enyhült kicsit, próbáltam nem figyelni rá. Ám végül bedurrant a fejem. Vissza. Most öt hétre kaptam volna időpontot. Sírva fakadtam, hogy de hát nagyon fáj, és voltam már itt.
A válasz: „Erre vannak a magánrendelések.” Eldurrant az agyam, pánikrohamot kaptam, zokogva, remegve botorkáltam ki, majd összeestem a rendelő előtt.
Mindenki el mellettem, mintha ott se lennék. Egyedül a biztonsági őr jött ki, hozott egy pohár vizet, és részvéttel kérdezte, valami rossz diagnózist kaptam-e. Intettem a fejemmel, ő meg mondta, hogy nem állhat mellettem, megbüntetik, visszament.
Hívtam az ügyeletet, ahol megkérdezték, vérzik-e a fülem, vagy ömlik-e belőle genny. Mert ha nincs semmi ilyesmi, akkor legyek szíves időpontot kérni, stb, stb… És nekem szerencsére csak a fülemmel volt gond, ráadásul máshol végül orvosolták a bajt.
De például a rákbeteg barátnőmnek magának kellett fizetnie az MR-t és a PET CT-t, nem kapott segítséget, a kötelező teljes körű tájékoztatásról meg ne is beszéljünk: mindennek magának kellett utánajárnia.
És persze így is belehalt: félrekezelték, majd a sorsára hagyták. Amikor kérvényt nyújtott be az OEP-hez, hogy finanszírozzák az új műtétet (egy áttétet, ami a félrekezelés következménye volt), nem kapta meg. Merthogy így is túl sokba került a kezelése.
A héten sokakhoz eljutott Szentesi Éva gyomorszorító írása, milyen megalázóan bántak vele, amikor a mentők bevitték az ügyeletre. És ezek után ne érezzük azt, látva a most napvilágra került 2019-es költségvetés számait, hogy a rohadt életbe, hát tényleg tűrjük ezt? Hát nekünk már az sem elég a garnitúra elzavarásához, hogy az életünket, a puszta létünket semmibe veszik?! Hogy tök mindegy, élünk-e, halunk-e?!
Persze, úgy látszik, nálunk mások a prioritások. Bruck Andrást idézem: A futball mellett talán az egészségügy a legpontosabb indikátora, mi történik ma Magyarországon. E két teljesen szétesett, lezüllött terület egyúttal
Orbán Viktor eszének, szakértelmének, tisztességének bizonyítványa is. A hazai futball színvonalát valószínűleg valóban szerette volna emelni, de éppen a saját szellemi, erkölcsi állapota nem teszi lehetővé, hogy felfogja: az ő felcsúti sufnimódszerei nem versenyképesek.
De ebbe legalább nem halunk bele, legfeljebb a bánatba, már amennyiben bárkit is érdekel még a magyar foci. Az egészségügy már a bánat egy egészen más foka, hiszen az emberek meghalni szeretnek legkevésbé, márpedig a sorsára hagyott hazai egészségügyben mind többekre vár szükségtelen szenvedés, idő előtti halál. És itt már a jobbító szándék is hiányzik Orbánból – „egészségpolitikájára” egyetlen megnevezés illik: előre tervezett gyilkosság, mégpedig nemzeti szinten.
A kormányzati kommunikációban nyilván ott lesz öles betűkkel, hogy több mint százmilliárddal emelik az egészségügyre fordítandó pénzt. Csak éppen a többség nem látja az apróbetűt.
Vegyük például azt a csekélységet, hogy még 315-ös euróval kalkuláltak, de hol van az már?!
És vegyük azt, hogy ezen összeg nagy része személyi kiadásra, valamint adósságmenedzsmentre megy, mert valahogy itt kell tartani az orvosokat, ápolókat. Nemrég elhűlve hallgattam egy neves onkológust, aki arról beszélt, hogy többek között Németországban és Svájcban már minden biztosított hozzájuthat a rákkezelésben alkalmazott célzott gyógyszerekhez, ám nálunk ez álom, akárcsak az ehhez szükséges vizsgálatok OEP-támogatott elvégzése, melyeknek átlagos költsége egymillió forint felett jár.
Vagyis, ha szegény vagy, kapod az általános protokoll szerinti eljárást, ami vagy bejön, van sem.
Mindenesetre a kórházfalra festett gúnyrajznak már hűlt helye, bizonyítván, hogy igenis vannak problémák, amiket azonnal tudnak orvosolni.
Köszönjük, ha megosztod a posztjainkat! Az igazság terjedjen, ne a Habony-propaganda!
