A Napi.hu szúrta ki, hogy egy aneszteziológus orvos nyílt levelet írt a civil társadalomhoz, a politikai elithez és a kollégáihoz, amelyben felvázolta, ő hogyan látja a jelenlegi járványhelyzetet – ami nem éppen szívderítő.
Sajnos az, hogy senki nem marad ellátatlanul, valamint az, hogy „a kórházi kapacitások szinte korlátlanul állnak rendelkezésre”, egyáltalán nem igaz – írta a civil társadalomnak, a politikai elitnek és az egészségügyben dolgozóknak címzett nyílt levelében Máté-Horváth Nóra aneszteziológus, intenzív terápiás szakorvos.
Az 1001 orvos hálapénz nélkül nevű Facebook-csoportban közzétett állásfoglalás szerint érezhetően nagy a feszültség és az aggodalom az ellátásban dolgozók körében.
Véleménye szerint a lélegeztetőgépek és felszabadított kórházi ágyak nem fogják meggyógyítani a covidos betegeket, ahhoz szakemberekre is szükség lenne.
Arról ugyanis, ami nekünk, intenzíveseknek egyértelmű, a társadalomnak meg talán kevésbé, nem sokat hallani az átpolitizált kommunikációban: a lélegeztetőgép és a szabad ágy még önmagában nem gyógyítja a COVID-ot. Esélye egy lélegeztetésre szoruló betegnek csak akkor lehet a túlélésre, ha a nap 24 órájában áll mellette megfelelő intenzív osztályos szakszemélyzet: aneszteziológus és intenzív terápiás orvos, valamint intenzív terápiás szakápoló.-írja
Az, hogy orvosból nincs sok, közismert tény. Azonban ami az igazán szűk keresztmetszet, és ami a leggyengébb láncszem az egész COVID ellátásban, az az intenzíves szakápolók száma. Az ápolói lét egy igen speciális területéről beszélünk, olyanról, amit évekig tanultak ők, és tanulmányaik után sokáig gyakoroltak.
Tudnak lélegeztetett beteget ellátni, lélegeztetőgépet alapszinten állítani, életfontosságú gyógyszereket adagoló pumpát villámgyorsan cserélni, katéterezni, artériát szúrni, centrális vénás kanült kezelni, szívmonitort felrakni, bonyolult kábeleket megfelelő sorrendben szélsebesen felhelyezni a betegre. Látják, ha romlik egy beteg, látják, ha baj van, ugranak és cselekednek. Nagyon különleges csapat ők.
A legnagyobb hiány nem is orvosból, hanem intenzív terápiás szakápolóból van, akiknek száma jelenleg kevesebb, mint kétezer. „Volt róla szó bármelyik sajtónak szánt döntéshozói kommünikében, Facebook-posztban és videóban, hogy hányan vannak?”- teszi fel a költői kérdést az aneszteziológus, intenzív terápiás szakorvos, akinek szavait elsőként a Magyar Hang idézte, majd azt is elárulja, hogy 2000 ilyen szakápoló van országban.
Azt is kifejti, hogy míg van tizenhatezer lélegeztetőgépünk és tízezer üres kórházi ágyunk, speciálisan képzett szakápolóból kevesebb, mint kétezer van. Egy kétezer fős csapatból kell tehát a nap 24 órájára (2-3 műszakra), a hét 7 napjára kiállítani azt a szakszemélyzetet, aki ellátja az intenzív osztályos betegeket.
Mivel egy intenzíves ápoló a szakma szabályai szerint egy műszakban legfeljebb kettő lélegeztetett, instabil beteget tud egyszerre megfelelelő szakmai gondossággal ellátni (ez az alacsonynak tűnő szám egy fontos minőségi mutatója minden intenzív osztálynak), már talán könnyen érthető, hogy hiába a tizenhatezer gép vagy a tízezer szabad ágy, ha nincs, aki ott legyen a betegek mellett- írja.
A szakorvos teljes levele, változtatások nélkül:
Kedves civil társadalom, kedves politikai elit, kedves kollégák!
Aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvosként, valamint a magyar társadalom tagjaként arra kérlek mindannyiótokat, egy világjárvány idején ne a széthúzást, az egymás szidását, a politikai sárdobálást, számháborúzást helyezzük előtérbe, hanem az összefogást, együtt gondolkodást és a megoldáskeresést.
Ami minket, orvosokat és ápolókat illet, mi nem állig felfegyverkezve várjuk a járványt. Leginkább félve várjuk. Aggódva követjük a napi esetszámokat, az egyre több igazolt, és még több gyanús beteget, a betelő COVID osztályokat és intenzív osztályokat. Aggódva dolgozunk a teljes gőzzel működő, úgynevezett elektív egészségügyi ellátásban – hiszen most minimális korlátozás sincsen az egészségügyben, minden műtét, minden vizsgálat, legyen az sürgős vagy teljesen halasztható, életbevágó, kényelmi vagy esztétikai, elvégzésre kerül. Nap nap után szólunk rá betegeinkre, hogy vegyék fel a maszkot, hozzátartozóikra, hogy sajnos nem tudjuk beengedni őket látogatni az intézményeinkbe. Mindennaposak a konfliktusok páciens és orvos, orvos és orvos, orvos és fenntartó, fenntartó és döntéshozók között – érezhetően nagy a feszültség.
Aggódva követjük azt is, hogy döntéshozóink és politikusaink (kormány és ellenzék egyaránt) rétege veszekszik, egymásra licitál, számháborúzik, bezzegel, olykor minket használ fel (és semmi kétség: ezt a levelet is felhasználja majd) saját népszerűségének növelésére ahelyett, hogy most, ebben a kritikus időszakban kivételesen összefognának. A koronavírus nem tesz különbséget ugyanis kormánypárt és ellenzék között, támad bárkit, miközben a politikai elit leginkább egymás ellen van állig felfegyverkezve.
Hogy mi van a kórházakban? Ahogy fent írom: aggodalom és várakozás. A kórházakban jelenleg általában van védőfelszerelés, van lélegeztetőgép, van helyileg nagy óvatossággal kitalált, az elmúlt hat hónapban rutinosra gyakorolt COVID ellátási protokoll, vannak bátor, igényes kollégák, akik követik a nemzetközi szakirodalmat, és van egy növekvő pszichés készültség. Van azonban egy olyan fokú tisztánlátás is, amit minden egyes döntéshozói megnyilvánulásból hiányolunk: mi reálisan látjuk, mire képes a rendszer.
Sajnos az, hogy senki nem marad ellátatlanul, valamint az, hogy “a kórházi kapacitások szinte korlátlanul állnak rendelkezésre”, egyáltalán nem igaz. Tudjuk ugyanis, hogy annak, hogy hány intenzív osztályos beteget tud ellátni a magyar egészségügy, nem a szabad ágyak száma, és már biztos, hogy nem a lélegeztetőgépek száma fog gátat szabni.
Tizenhatezer lélegeztetőgépet szerzett be az ország tavasszal. Nehéz lett volna a bergamoi, spanyol, francia és amerikai katasztrófa láttán azt mondani, nincs szükség azonnali eszközbeszerzésre. Egy olyan országban, ahol egészségügyi minisztérium sincs (és amikor még volt, akkor sem volt jól működő), a járványügy csökevényes, az egészségügyi tanácsadók pedig a háttérben porosodtak hosszú évtizedeken keresztül, lehetetlen egy világégés közepén egy egészségügyi nagybeszerzést rövid idő alatt tökéletesen levezényelni. Talán nagyobb hiba lett volna nem beszerezni a gépeket, mint túllőni a célon. Azt hiszem, kár ezen évődni: épp annyira felesleges ezen a számon háborogni, mint dicsekedni vele. Mostanra már nem a lélegeztetőgépek száma a limitáló tényező.
Arról ugyanis, ami nekünk, intenzíveseknek egyértelmű, a társadalomnak meg talán kevésbé, nem sokat hallani az átpolitizált kommunikációban: a lélegeztetőgép és a szabad ágy még önmagában nem gyógyítja a COVID-ot. Esélye egy lélegeztetésre szoruló betegnek csak akkor lehet a túlélésre, ha a nap 24 órájában áll mellette megfelelő intenzív osztályos szakszemélyzet: aneszteziológus és intenzív terápiás orvos, valamint intenzív terápiás szakápoló. És még ekkor is szerények a gyógyulási esélyek.
Az, hogy orvosból nincs sok, közismert tény. Azonban ami az igazán szűk keresztmetszet, és ami a leggyengébb láncszem az egész COVID ellátásban, az az intenzíves szakápolók száma. Az ápolói lét egy igen speciális területéről beszélünk, olyanról, amit évekig tanultak ők, és tanulmányaik után sokáig gyakoroltak. Tudnak lélegeztetett beteget ellátni, lélegeztetőgépet alapszinten állítani, életfontosságú gyógyszereket adagoló pumpát villámgyorsan cserélni, katéterezni, artériát szúrni, centrális vénás kanült kezelni, szívmonitort felrakni, bonyolult kábeleket megfelelő sorrendben szélsebesen felhelyezni a betegre. Látják, ha romlik egy beteg, látják, ha baj van, ugranak és cselekednek.
Nagyon különleges csapat ők.
Volt róla szó bármelyik sajtónak szánt döntéshozói kommünikében, Facebook posztban és videóban, hogy hányan vannak? Érdemes utánajárni: kevesebb, mint kétezren.
Azaz, míg van tizenhatezer lélegeztetőgépünk és tízezer üres kórházi ágyunk, speciálisan képzett szakápolóból kevesebb, mint kétezer van. Egy kétezer fős csapatból kell tehát a nap 24 órájára (2-3 műszakra), a hét 7 napjára kiállítani azt a szakszemélyzetet, aki ellátja az intenzív osztályos betegeket. Mivel egy intenzíves ápoló a szakma szabályai szerint egy műszakban legfeljebb kettő lélegeztetett, instabil beteget tud egyszerre megfelelelő szakmai gondossággal ellátni (ez az alacsonynak tűnő szám egy fontos minőségi mutatója minden intenzív osztálynak), már talán könnyen érthető, hogy hiába a tizenhatezer gép vagy a tízezer szabad ágy, ha nincs, aki ott legyen a betegek mellett.
E levél írásakor ennek az elhivatott gárdának a jelentős része az intenzív osztályokon dolgozik, COVID-ossal és nem COVID-ossal egyaránt: hiszen most is van agyvérzettünk, súlyos szívelégtelenünk, vérgmérgezettünk, autóbalesetesünk, égettünk, súlyos műtét után lábadozónk. Intenzív osztályaink a COVID nélkül is rengeteg beteget látnak el nap nap után, ennek a szűk kis csapatnak a jelentős része épp dolgozik.
Ez a réteg, miközben a politikai elit egymással viaskodik, ténylegesen állig felfegyverkezve, a tűrőképessége határán dolgozik. Ez a réteg ugyanúgy elkaphatja a COVID-ot, mint bárki más, és ha megbetegszik, tudja, hogy még kevesebben lesznek azok, akik ellátják a betegeket. Ez a réteg, miközben az emberek azon vitatkoznak, van-e járvány, kell-e félni, fontos-e maszkot hordani, ezekben a percekben is veszi fel az eleve nagy páciensszám mellé a COVID-osokat. Nem, nem csak az öregeket. Az elmúlt hetekben fiatal, alapbetegség nélküli betegek is kerültek COVID-dal gépre.
Ez a réteg aggódik, amikor a tisztelt olvasó koncertre, focimeccsre, futóversenyre, tömegredezvényre, buliba megy. Ez a réteg aggódik, amikor a saját gyerekét iskolába adja be. Ez a réteg aggódik, amikor a média nem a lényegről beszél, hanem lélegeztetőgépek számán lovagol. Ez a réteg megint azt érzi, senki nem figyel rájuk, pedig ők viszik a hátukon az össztársadalmi felelősséget.
Fontos, hogy értsük tehát: nem az ágyak, és már nem is a lélegeztetőgépek száma szab gátat a súlyos betegek gyógyításának, hanem valami, ami a világ minden pénzéért sem szerezhető be azonnal: a megfelelő szakszemélyzet alacsony száma. Hogy mit tudunk ezzel kezdeni? Növelni ezt most nem tudjuk, évek kellenének hozzá. Elkezdhet viszont a politika a lényegről beszélni. Elkezdhetünk őszintén egymással kommunikálni. Elkezdhetünk összefogni a széthúzás helyett, maszkot viselni a kötekedés helyett, elkezdhetünk nemet mondani a sportrendezvényekre akkor is, ha a törvény valamiért nem hajlandó korlátozni őket, elkezdhetünk figyelni egymásra, az időseinkre és az egészségügyben dolgozóinkra.
Elkezdhetünk végre társadalomként működni, és egy cél mentén egységgé kovácsolódni.
Kérek tehát minden kormánypárti és ellenzéki politikust, és kérek minden magyar embert, foglalkozzunk ezekben a nehéz időkben azzal, ami igazán számít.
Tisztelettel:
dr. Máté-Horváth Nóra
aneszteziológus, intenzív terápiás szakorvos
Köszönjük, ha megosztod a posztjainkat! Az igazság terjedjen, ne a Habony-propaganda!
HÍRHUGÓ – A VALÓDI ELLENZÉKI HANG
Ne maradj le a Hírhugó híreiről! Nyomj egy tetsziket és kövess minket Facebookon!
