Balatoni József, a XV. kerületi Kontyfa suli tanára írt egy 50-es éveket idéző beszámolót arról, hogy rá hogyan csaptak le a tankerület emberei. Íme a beszámoló változtatások nélkül:
A mai napon reggel 8:01-kor már telefonáltak a Tankerületi Központból az iskolába, hogy minden infót megkapjanak arról, hogy tegnap melyik óráimat nem tartottam meg, lett-e helyettesítve, stb.
Aztán délben már meg is jelentek az iskolában: a tankerületi igazgató és két vezetőtársa jött, személyesen. Be kellett mennem az irodába. Természetesen egy „Tanítani akarunk, de nem mindegy, hogyan!” feliratú pulcsiban mentem, és ugyanilyen kitűzővel. Igen, én készültem, hogy jönnek.
Bemutatkoztak mindhárman, és végig nagyon kedvesek voltak. Tájékoztattak arról, hogy amit kapok, az nem fenyegetés, csak tájékoztatás. Ezt többször kiemelték.
Ahogy azt is, hogy ő, mint munkáltató nem tehet mást. Ebben nem értettünk egyet. De ez már nem az én lelkem dolga, ez legyen az övüké.
Én továbbra is tartom, hogy amit tettem, az helyes volt, és a sztrájkjog változtatása miatt nem is volt más lehetőségem. Továbbra is kiállok a diákokért, magamért. A baj nagy.
Aggasztó méretű tanárhiány van, a gyerekek tanuláshoz való joga pedig nem egy-egy engedetlen órán, hanem folyamatosan sérül. A NAT rossz, a tankönyvválasztás szabadságának elvétele szűkítette a lehetőségeinket. A diákok óraterhelése nagyon magas. A pedagógusok megalázóan keveset keresnek, a terhelésük pedig lassan teljesíthetetlen. A munkakörülmények – és ezzel a diákok tanulási körülményei – tarthatatlanok sok helyen.
Igen, ez mind probléma. Örülök, hogy a tankerület ilyen gyorsan reagált, és hogy személyesen jöttek ki. Úgy tűnik, valami változik, és remélem, innentől minden ügyet így intéznek, ez lesz az alap, hogy ha probléma van, másnap azonnal reagálnak is rá. Mindenre. Jönnek, tesznek és intézkednek. Ugye?
Az osztályom kb. megtiltotta, hogy még egyszer engedetlenkedjek, mert nem akarják, hogy kirúgjanak. Ez nagyon jólesett. Megkértek, hogy legyek kreatív, ők is megtesznek bármit, de nem vehetnek el engem tőlük. Azt nem.
Ezért is érdemes. Szóval agyalok, hogyan tovább. Miattuk, magam miatt. Mert ugye azt senki sem hiszi, hogy nyugton maradok?! Remélem, lassan az ország összes pedagógusának a kezében lesz ilyen levél. Mert ez egy jelképe a küzdelmünknek.
A szülők most mellettünk vannak. Elégedetlenek. Ez jó. Végre sokaknak felnyílik a szeme, és már nem működnek a hangzatos szövegek, a manipulált hírek. Hisz mondhatják azt, hogy az oktatás fejlesztése az egyik legfontosabb volt nekik mindig is, ha közben mindenki látja a valóságot. Hazudni lehet, csak ne csodálkozzanak, ha már nem hisznek nekik.
Mennünk kell tovább, egyre többen, egyre hangosabban! Csak így lehet. Aki most hallgat, az gondoljon a diploma átvételekor tett esküjére… Az köt. Mindig. Aki nem pedagógus, nézzen a gyermeke, unokája szemébe, és mondja meg neki, hogy minden így jó, ahogy van! Menni fog?
