Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere egy videóban köszöntötte a magyarokat új év alkalmából. A főpolgármester arról is beszélt, hogy mit vár 2023-tól. Íme, a főpolgármester köszöntő gondolatai változtatások nélkül:
Most pezsgő helyett egy csésze teával, mert talán így másnap ez jobban esik, meg hát melegséget áraszt, amire ebben a konkrét és átvitt értelemben is hidegrázós időben nagy szükségünk van.
A világ legtöbb nyelvén új évre boldogságot, szerencsét szoktak kívánni, de mi, magyarok gyakran hozzátesszük, legyen békés is. Lássuk be, ezt eddig inkább megszokásból mondtuk, rutinból, most azonban súlya, hatalmas súlya lett ennek a kívánságnak. A súlyát az áldozatok adják, a könnyek, a nélkülözés, ami a szomszédunkban sok millió ember hétköznapjává lett, az orosz zsarnok háborús agressziója miatt.
Bárcsak ne így kellett volna ráeszmélnünk, az ukrán nép hősies küzdelme láttán, hogy a boldogságunknak bizony alapvető feltétele a béke. 2023-ban már semmit nem tehetünk rutinból. Újra és újra fel kell tennünk a kérdést, hogy ami normális, az helyes-e, egészséges-e is egyben? Ennek eldöntésében talán az emberi kapcsolataink, a találkozásaink lehetnek a kapaszkodók.
A tavalyi év sok fontos találkozást hozott nekem is. Soha nem felejtem el például a találkozásomat Dominikkal, egy 22 éves fiatalemberrel, aki megmentett egy kétségbeesett fiút attól, hogy a Margit hídról a Dunába vesse magát. Míg az arra járók többsége közömbös maradt, sőt voltak, akik kifejezetten biztatták a srácot, hogy ugorjon már végre, ő beszélgetni kezdett vele, kérdezte és győzködte. Amikor megkérdeztem tőle, hogy hogy volt ehhez bátorsága, lelkiereje, csak nézett rám értetlenül.
Hát ez a normális, ez a helyes, nem?! – válaszolt. Hogy ez volt a helyes, az nem kérdés, de hogy ezt tekintjük-e normálisnak, és eszerint cselekszünk-e a hétköznapokban, abban már nem vagyok olyan biztos. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtárában vagyunk, amelynek több tucat intézménye vár mindenkit, diákot és nyugdíjast, akik a rezsiválság miatt kiszorultak a kollégiumból, vagy arra kényszerülnek, hogy otthon letekerjék a fűtést napközben. Ezt tartottuk helyesnek, normálisnak mégsem mondanám, hiszen a rezsiválság miatt számtalan ehhez hasonló intézményt zártak be országszerte, pont akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna rájuk.
És ha már könyvtár, hadd beszéljek egy kicsit arról a könyvről, amit éppen olvasok. A szerzője egy világhírű, budapesti származású orvos, pszichiáter, Máté Gábor. A könyv, amely nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon is az egyik legnépszerűbb ismeretterjesztő kötet, éppen arról szól, hogy mennyire egészségtelen, mennyire beteges az a világ, amelyben élünk, amelyet hajlamosak vagyunk normálisnak tartani, ahelyett, hogy abnormálisnak tartanánk. Korántsem az a fiú az egyetlen, akit Dominik megmentett, aki elviselhetetlennek tűnő szorongásoktól szenved. Magyarországon, Budapesten és az egész világon drámai mértékben növekszik a különböző mentális betegségektől szenvedő fiatalok száma. Tele vagyunk függőségekkel, az alkoholtól, a kényszeres okostelefonozásig.
Olyan alattomos gyilkosok rövidítik az életünket mint a stressz és a szmog, a többségünk allergiás valamire. Hiába fejlődik a gazdaság, a technológia és az orvoslás, ahogy Máté Gábor írja, „nagyon sokan szenvednek stressztől, tudatlanságból, egyenlőtlenségből, környezetrombolásból, klímaváltozásból, szegénységből és társadalmi elszigeteltségből következő betegségektől.” Mindezekből a hatásokból jócskán jut nekünk is itt, ebben az országban és ebben a városban, ezért aztán nem engedhetjük meg magunknak, hogy a rutinjaink, életünk vakfoltjaivá váljanak, hogy normálisnak lássunk valamit csak azért, mert megszoktuk. Inkább azt tekintsük normálisnak, ami igaz is egyben.
Ennek érdekében 2023 legyen az újrakezdés éve. Normális-e az, hogy a városi útjainkat autópályaként kezeljük, majd meglepődünk, hogy a városi zaj és szmog miatt egyre többen betegszenek meg? Normális-e az, hogy a városi tereinket parkolónak használjuk, esélyt sem adva a fáknak, akik a portól és a forróságtól védelmeznek minket? Normális-e az, hogy csak az a zöldterület számít értéknek, amit el lehet adni, amit be lehet építeni, csak az az erdő számít, amit ki lehet vágni?
Normális-e az, hogy közömbösek vagyunk a legnehezebb helyzetben lévő honfitársainkkal? Normális-e az, hogy egyes önkormányzatok családokat lakoltatnak ki valódi indok és méltó elhelyezés nélkül, hogy a hajléktalan emberek ellen küzdünk a hajléktalanság helyett? Én egyiket sem tartom normálisnak, és biztos vagyok abban, hogy a budapestiek nagy többsége velem együtt változtatni akar ezeken. Itt az ideje hát, hogy ne azt tekintsük mindig normálisnak, amit megszoktunk. Azt tekintsük normálisnak, amiről meggyőződéssel mondhatjuk: ez így helyes.
Használjuk ki, hogy recseg-ropog körülöttünk a háború, energiakrízis, klímaválság által sújtott globális kapitalizmus. Használjuk ki, hogy a világ minden felelős vezetője és polgára most azt a kérdést teszi föl, hogy mit rontottunk el, és hogyan kellene másféleképpen folytatnunk. A szörnyű ukrajnai háború kitörésének is az a fő oka, hogy a világ beletörődött abba, ami egyáltalán nem normális. Hiszen, ha eltűrtük, hogy Oroszország elfoglalja a Krím félszigetet, miért lepődünk meg, ha pár évvel később már egész Ukrajnát támadja meg? Hogyan alapozhatjuk a gazdaságunkat, a jólétünket olyan energiahordozókra, az olajra és a gázra, a fosszilis energiákra, amelyek ökológiai katasztrófába sodornak minket, és amit fegyverként használhatnak a zsarnokok, akik a sajátjaikként tekintenek a Föld kincseire, és jobb esetben csak foci VB-t vásárolnak maguknak, rosszabb esetben háborút.
Mert a modern idők háborúi valahogy mindig kapcsolatban álltak a gázzal és az olajjal. De a megújuló energia miatt még sosem tört ki háború. Napelem termelte energiából még senki nem vásárolt tankot. Ahhoz, hogy meg tudjuk állítani az ökológiai katasztrófába és háborúba sodródó világot, ahhoz, hogy meg tudjuk változtatni a városunkat és a hazánkat, ahhoz mindenekelőtt arra lenne szükség, hogy újra tudjunk normálisan beszélgetni a közös ügyeinkről. Hogy ne tekintsük normálisnak azt, hogy a politika olyan, amilyennek nap mint nap látjuk és elszenvedjük. A politika nem szólhat csak a hatalomról, a manipulációról és a társadalom megosztásáról.
A politikának nem embereket, csoportokat, ellenségképeket, érdekeket kell folyton egymással szembeállítania. A politika legfontosabb kérdése az kell, hogy legyen, hogy elválassza egymástól azt, ami helyes és ami helytelen. Például, hogy soha nem mossuk össze az áldozatot az agresszorral, és a támadóval szemben a megtámadott oldalára állunk. Számomra a 2022-es év legszomorúbb tapasztalata az volt, hogy milyen hatékonyan tud működni a végtelenül primitív és hazug propaganda. A propagandisták a hatalom fekete serege.
Ők azok, akik szellemi furkósbotot használnak a tények és az érvek, az igazság helyett. Ha 2022 a propaganda éve volt, akkor 2023 legyen az őszinte beszélgetéseké, mert a világot, hazánkat és a városunkat érő egyre bonyolultabb kihívásokra adott ostobaságig leegyszerűsítő válaszok nem lehetnek mások, csak hazugak. Ha csak ennyit megfontolnánk, már azzal megóvhatnánk magunkat annyi buta és felesleges vitától.
Hogy a saját dolgomat említsem, nem kellene időt fecsérelni arra a vitára, hogy az év végére elkészült, megszépült Blaha Lujza téren miért nem zöldellenek a kiültetett fák? Hát azért, mert tél van, kedves propagandisták. Ha másban nem is, abban legalább biztosak lehetünk, hogy eljön majd a tavasz is hamarosan. Vagy hogy pár hónapig miért nem mehetnek a gyalogosok a Lánchídra? Miközben, ahogy ez köztudott, az útpálya átadása után a járdaszakaszok felújításával folytatódik Budapest és Magyarország szimbólumának a felújítása.
Pedig pont ez a két örömteli esemény, hogy 50 év adósságát törlesztettük a Blaha megszépítésével és hogy 30 évnyi ígérgetés után végre a felújított Lánchídon járhatnak újra a buszok, ez lehet ürügy és alkalom arra, hogy végre a lényegről beszéljünk, nem leegyszerűsítésekkel, hanem árnyaltan, nem politikai szlogenekben, hanem méltányosan, nem buta propaganda szólamokkal, hanem okosan, a lényegről, arról, hogy milyen jövőt akarunk magunknak, hogy hogyan akarjuk berendezni az életünket, milyennek akarjuk látni az otthont adó városunkat.
Beszélnünk kell erről a Lánchíd jövője kapcsán. Annak megújítása a terveknek megfelelően, költségkereteken belül maradva valósul meg. És ezeknek a szavaknak súlyuk van Magyarországon, mert nem ehhez vagyunk szokva. De ez a Lánchíd és nem egy stadion, és ezt a beruházást a Főváros valósítja meg és nem valaki más.
Annak jegyében tesszük a dolgunkat, ahogy az a budai hídfő hídfőjén olvasható: „a nemzet közóhajának megfelelően”. Mert a Lánchíd története éppen arról mesél, hogy volt idő, amikor Magyarországon még számított a közóhaj, hogy volt, amikor magánvagyonból közcél teljesült, nem úgy, mint manapság, amikor éppen ez fordítva történik sokszor. A Lánchíd jelképe a kornak, amelyből egy olyan ország született, mely össze tudta kötni a haza és a haladás programját.
És úgy helyes, ha a híd jövőjéről a közóhajnak megfelelően születik a döntés. Vagyis a budapestiek dönthetik el, hogy a múlt dogmáit vagy a jövő érdekeit tartják-e fontosabbnak. Én mindig a jövő szempontjai mellett fogok érvelni, és a budapestiek döntéséhez fogom tartani magam. Nem hiszem, hogy létezik szebb, méltóbb ajándék, mint a megújult Lánchíd teljes átadása 2023 őszén, a város 150. születésnapján.
Ebben az évben megemlékezünk a 150 éves múltról, de sokféleképpen szolgáljuk a város következő 150 évét is. A 3-as metró átadásával például már az első félévben, azzal, hogy érkezik 150 új busz és több mint 40 új troli a budapesti közösségi közlekedésbe, hogy még több Bubi-állomást építünk, hogy 2024-ig elültetünk 20 ezer fát, a Városháza park felújításának keretében már jövő nyáron újra kultúra költözhet a Merlin Színházba.
Közben nem engedünk a stratégiai céljainkból sem. Többek között abból, hogy az évtized végére a budapesti közszolgáltatások energiafüggetlenek legyenek, vagyis, hogy ne legyünk kiszolgáltatva se a magyar, se az orosz kormány energiapolitikájának, és a városi közszolgáltatások annyi energiát használjanak, amelyet képesek is megtermelni. Ezért vesszük vissza Budapestnek a Csatornázási Műveket, és ezért nem adjuk a kormánynak az ivóvízellátást.
Az infláció és az energiaválság takarékosságra inti Budapestet is, gátat szab a fejlesztési lehetőségeinknek, és sok kockázattal terheli a költségvetést. De ezen keretek között is ragaszkodunk a szolidaritáshoz és az emberséghez. Rezsitámogatást fizetünk jövőre is a rászorulóknak. Sajnos egyre többen vannak. Támogatjuk a budapestiek utazását azzal, hogy 26 ezer forintot átvállalunk a BKK-bérletek árából. Béremelést biztosítunk a Budapest-család dolgozóinak. És a szolidaritás, az emberség jegyében budapesti melegedő programot is hirdetünk.
Mi nem bezárjuk, hanem kinyitjuk azokat az intézményeket, ezt a könyvtárat például, amely befogadni képes mindazokat, akiket a rezsiválság sújt. Nagyon szeretném, ha minden ránk váró nehézség ellenére emlékezetes lenne Budapest 150. születésnapjának éve. Illetve ez így nem pontos, ez a város nem másfél évszázados. Ha Aquincum romjainál állunk, kétezer év múltja tekint vissza ránk, ha a Kopaszi-gátnál, akkor pár évtizedé. A 150. évforduló nem az alapításról, hanem az egyesítésről szól.
Ez most is a feladat, Budapest újraegyesítése. Mert Budapest sokféle. Budapest egy élmény, egy hangulat, egy otthon, kötődés, de legfőképp Budapest közösség. Mindenkinek megvan a saját Budapestje, és az enyém nem létezik a Te Budapested nélkül. Budapest a különbözőségek városa. Az elmúlt másfél évszázad tapasztalataiból tudjuk, hogy a város akkor sikeres, ha ezek az ellentétek nem kioltják, hanem kiegészítik egymást.
Budai és pesti, autós és bringás, kertvárosi és panel-lakó, iskolás és nyugdíjas, fradista és újpesti, kutyás és macskás, ellenzéki és kormánypárti, őslakos és friss budapesti, bejáró és bentlakó, albérlő és lakástulajdonos, ők azok, akik egyesítik a várost. A városok régen fallal vették körül magukat, hogy megvédjék az értékeiket és az elveiket. Ma úgy védjük meg Budapesten az elveinket és az értékeinket, hogy lebontjuk ezeket a falakat, és inkább hidakat építünk, vagy újítunk fel helyettük. Lebontjuk a falat, amit hazugságból építenek az igazság elé, és hidakat építünk ember és ember között, méltóságból, méltányosságból, emberségből és szolidaritásból. Ez a dolga a nemzet 150 éves fővárosának, amelyet minden magyar a saját településének érezhet.
Békés, boldog új évet, Magyarország!
Békés, boldog új évet, Budapest!
Karácsony Gergely
főpolgármester
