A publicista leszögezi, a Kádár-rendszer is diktatúra volt, de az 1956 utáni konszolidáció miatt Magyarország elviselhetőbb hely volt, mint a legtöbb szocialista köztársaság.
Puzsér szerint a konszolidáció nem pusztán a forradalmárok politikai amnesztiáját jelentette. Kádár jó érzékkel ismerte fel, hogy az embereknek a rendszerről alkotott véleményét nem világnézeti szempontok, hanem „a mindennapi életüket befolyásoló gazdasági és kulturális kérdések” határozzák meg – felkínált hát egy alkut a nem kommunista érzelmű magyaroknak: aki nem lázong a politikai vezetés ellen, az tisztességes megélhetésre és viszonylagos jólétre számíthat. Panellakás, Lada, hétvégi telek, esetleg valami maszekolás.
A publicista szerint a legfőbb különbség a két vezető között, hogy Orbán Viktornak esze ágában nincs konszolidálni a rendszerét. Az országot egymás ellen gyűlölködők átjárhatatlan szekértáboraira hasító szike a politikai elittől indulva az értelmiségen keresztül egyre mélyebbre és ményebbre váj, és mára elérni látszik az állampolgári közösség egészét, ez pedig nyilvánvaló összefüggésben áll a gazdaság rohamosan hanyatló állapotával.
Puzsér szerint a gomba módra szaporodó egyházi fenntartású iskolák látványosan nagyobb támogatása jól érthető üzenetet hordozott: a világnézetileg rendszerközelibb állampolgárok gyermekei szinte normális oktatási viszonyok közé kerülhettek.
A háborúsnak hazudott infláció és az unortodox gazdaságpolitika csődje nyomán beköszöntött szűkös esztendőkben ez a folyamat felgyorsult. Többé nem őrizhető meg valamennyi állampolgár jóléte: a rezsicsökkentés a világpiaci energiaárak mellett nem tartható, és az infláció a korábbi évek reáljövedelem-növekedését is megcsapolja. Orbán Viktor válasza erre a helyzetre a rendszerrel szimpatizáló magyarok előnyösebb helyzetbe hozása az ellenzéki beállítottságúakkal szemben a legkülönbözőbb területeken.
Annak, aki azt gondolja, hogy Orbán Viktor Kádár Jánostól tanulta el Magyarország vezetését, csak félig van igaza – fogalmaz Puzsér Róbert.
Mert amíg Magyarországon a hatalomnak a társadalomhoz fűződő viszonyát az egyenlőtlen feltételek ellenére is nagyrészt az „élni és élni hagyni” elvének kádárizmusa jellemzi, addig a rendszer kultúrpolitikájában az „aki nincs velünk, az ellenünk van” elvének rákosizmusa teljesül.
Az Orbán-rendszer gazdaságpolitikájának csődje elől a nemzeti radikális hatalom az ideológiai harc védősáncai mögé menekül – véli Puzsér, és szerinte a hazai illiberális rendszer elsősorban azért nem konszolidálódik, mert ezt a miniszterelnök gyávaságnak, megalkuvásnak, a gyengeség beismerésének érezné.
