Az ismert egykori híradós D. Tóth Kriszta nevével fémjelzet WMN.hu közölte le egy anyuka Kovács Szandra írását. A portál megváltoztatta a szülő igazi nevét, de a lényeget nem, szépen bemutatja azt a kálváriát, ami ma az oktatásban van. Íme:

Pedig minden olyan biztatóan indult. Egy jónak számító körzeti általános iskola kedves tanítókkal, az első tanévben gyerekbarát, beszélgetésközpontú, támogató hozzáállással. Aztán eltelt másfél-két év, és a szülők döbbenten álltak a változás előtt: kőkemény szigor, állandó számonkérés, átláthatatlan túlszabályozottság, érzelmi presszió.

A boldog, lelkes iskolásból közben egy megtört, rosszkedvű, rendszeresen dührohamokban kitörő gyerek lett. A szülők pedig, noha próbálják kezelni a helyzetet, de szinte tehetetlenek; érzik, ahogy a helyzet szétbontja a családi kohéziót.

Vendégszerzőnk nem állítja, hogy ez minden család és minden iskola története. Csupán leírja, hogy náluk mi történt. De ez is elég ahhoz, hogy szépen kirajzolódjon, mi a rendszerszintű probléma a magyar közoktatással. (És akkor az új NAT-ról még nem is beszéltünk. De majd fogunk.)
Szóval mi tényleg megpróbáltuk. A gyerekünk járt a körzetibe, ami egyébként még jó iskolának is számít. És tényleg jól is indult. Helyes, elhivatott, elismert tanító, kedves, közvetlen délutános. Se házi, se jegyek, se dolgozat, se felelés, se stressz, cserébe beszélgetés a nap elején, szöveges értékelés év közben és év végén, asztalszigetek, nem kell hazahozni szinte semmit, különböző szülő-gyerek-tanár programok. A fiunk lelkesen is szaladt reggelente, délután pedig egy csillogó szemű, mosolygós kisfiúért mentünk.

Aztán a második osztály második félévére valami megváltozott, ami harmadik első félévére horror lett. Egyetemi szintű, átmenetek nélküli osztályozás, rengeteg dolgozat, amit nem lehet hazahozni és megnézni, elképesztő mennyiségű az értelmetlen és rengeteg szabály, no meg a fenyegetések sorozata.

És persze még hosszasan lehetne írni, hogy mi és hogyan változott, mikor nem kommunikált velünk az iskola és mikor igen, mennyire tartotta magát a fiunk az iskolában töltött órák alatt, majd hogyan tört össze úgy nagyjából a lakásunk bejárati ajtaja elé érve, mennyire maradtak a gyerekek magukra iskolai konfliktusaikban, de ezeket úgyis mindenki el tudja magától is képzelni, nem is kell hozzá túl sok fantázia. Gondolom, erre vonatkozó példái mindenkinek bőségesen rendelkezésére állnak.

Azért is gondolom ezt, mert az utóbbi időben azt látom, hogy amikor két szülő elkezd egymással beszélni, akkor a harmadik mondat már szinte biztos, hogy a közoktatás állapotáról szól.

– Zsolti minden reggel hányingerrel megy az iskolába.

– Hú, mi tavaly voltunk így, Emő most pszichológushoz jár, hogy feldogozza az iskolát.

Arról egyébként, hogy a gyerekekkel mit tesz az iskola, milyen módon teszi őket tönkre a hazai közoktatási rendszer, Deliága Éva elég érzékletesen írt közel négy éve az internetet is felrobbantó posztjában, de vajon mit tesz a szülővel?

És főleg: mit tesz a családdal egészével? Van erre egy nagyon rövid válasz és egy valamivel hosszabb. A rövid: szétb@ssza. A hosszabb: egy sírva iskolába menő, onnan legörbülő szájjal, duzzogva hazajövő gyerek nem önmagában áll.

A rosszkedve, a lehangoltsága, a dührohamai mindenkit érintenek. A testvéreit, az apját, az anyját. Egyre több a konfliktus, a játszma, a sírás, a hisztéria, az egyet nem értés, a meg nem értés, a sebek egyre nehezebben múlnak el, a hegek megmaradnak, helyük egyre érzékenyebb, emlékeik pedig még a jó élményeket is beszennyezik.

A korábban lelkes és pörgős, jó jegyeket szerző gyerekünk hétvégén leginkább semmit sem akar csinálni, fáradt, nyűgös, levert, és értetlenül áll az egyre romló jegyei előtt, mi pedig értetlenül állunk a hétvégék után, hogy jé, már megint csak „neveltünk”, de nem voltunk érdemben és minőségben együtt.

Néha azt érezzük, hogy csak az elalvás nyugtatja meg, mi már biztosan nem. Ölelésünkből kifeszíti magát, szavaink a földön placcsannak, kérdéseink duzzogást vagy hisztériát váltanak ki.

És akkor választás előtt vagyunk. Empatizálunk a gyerekünkkel, de akkor teljesen jogos lesz a vágya, hogy másnap ne menjen iskolába, hiszen úgy egyébként arra rendezkedünk be, hogy neki jó legyen. Ha viszont azt mondjuk, hogy figyelj, ez van, szar az iskola, értem és tudom, de menni kell, nem tudok mit tenni, akkor azzal mennyire mutatom magam potensnek, empatikusnak és törődőnek? Mennyire képviselem azt, hogy jót akarok a gyerekemnek?

Szóval így végződnek a tanítási hetek, a gyerekünk nagyjából szombat délutánra enged fel, vasárnap délután viszont már újra gyűrűznek be a másnaptól, illetve az előtte álló héttől való szorongások.

Így aztán nemcsak a gyerekünk lesz egyre elviselhetetlenebb, nemcsak neki egyre elviselhetetlenebb az élet, hanem nekünk is, és hát, mi is egyre elviselhetetlenebbek vagyunk. Kapkodunk, feszülünk, nyeljük a kudarcokat és a könnyeinket.
Lelkes és viszonylag könnyed szülőkként hét végére, de igazából már a nap végére mi is levertek, gyűröttek vagyunk, egyre erősebben kezdtünk kételkedni a saját kompetenciánkban.

Tojáshéjakon járkálunk, félelemben telnek a mindennapok, nem tudjuk, miből lesz konfliktus, mit kérhetünk, mikor kell megértőnek lennünk és melyek azok a helyzetek, amikor mégiscsak be kell emelni a racionalitást.

Aztán amikor már nyolcadszorra, nyilván egyre hangosabban kérem meg a gyerekünket arra, hogy menjen már ki fürödni, egye már meg a kajáját, pakoljon már el maga után, hagyja már abba a hosszú ideje tartó zokogást, akkor rájövök, hogy nemcsak a gyerekünk tart rettenetes embernek, de a férjem is. És hát én magamat is. Szívem a torkomban dobog, zihálok, vörösödöm, reszketek.

Azt érzem, hogy szülőként, társként és úgy egyébként emberként is megbuktam.
Mindenki menekül

És akkor ott van a másik két gyerekünk is, akik mindezt látják, hallják, de nem akarják látni, nem akarják hallani. Sem a testvérüket, sem minket. Bemenekülnek a szobájukba, elbújnak, belefeledkeznek valami játékba. Így demonstrálják, hogy na, ők ilyen szülőket nem kérnek. Inkább elsőre megcsinálnak mindent, mert meg akarják úszni a kiabálást. Inkább elsőre megcsinálnak mindent, mert nem akarnak olyat hisztizni, mint a bátyjuk. Ők nem akarják a szülei nyaki ütőereit látni. Ők jó szülőket akarnak látni és ők jó gyerekek akarnak lenni.

Csak hát ezzel lemondanak saját magukról, félelemből, elkerülésből, menekülésből cselekszenek.

Így telnek a hónapok, amik során annyira sok feszültség gyűlik össze bennem a sok gyötrelmes és játszmás nap után, hogy már azt sem tudom, ki okozza az idegességemet. A fiam? A férjem? Nem is szeretem őket? Vagy a munkámból van elegem? Valami váltás kéne? Valami válás kéne?

Ezekre tippelek. Ahogy tehát a másik két gyerekem, úgy én is menekülési útvonalakat keresek.

Közben meg dehogy ezek okozzák.

De mire rájövök, addigra már félek, hogy maradandó károkat okozok. Magamban és a többiekben is.

Mert a sok feszültséget nem a férjem, nem is a fiam és nem is a munkám okozzák, hanem az iskola, a hazai közoktatás. Ha nem is közvetlenül (azért persze úgy is), de közvetve igen.
Nyilván minden gyerek más és más, van, aki lerázza magáról a nehézségeket, van, aki magára húzza, ez személyiségfüggő. A mi gyerekünk – úgy hozta a sors – érzékenyebb fajta, így aztán nem rázza meg magát, de nem is tudja, hol és hogyan kéne azt csinálni. No, nem azért, mert hülye, hanem azért, mert életkorilag, pszichológiailag egy nyolc-tíz éves gyerek egyszerűen még nem tart ott, hogy tudatos feszültség-levezetési stratégiákat alkalmazzon. (Egyébként a felnőttek sem olyan kifejezetten ügyesek ebben.)

 

A feszültség tehát vándorol. Róla ránk. Segíteni nem tudunk. Legalábbis ő ezt látja, ezt tapasztalja. Nem vagyunk ott az iskolában, sem a passzív, sem az aktív agressziótól nem tudjuk őt megvédeni.

Persze ez nem igaz. Tudunk beszélni az osztályfőnökkel, iskolapszichológussal, de egy alapvetően a hierarchiára, a hatalomféltésre épülő autoriter rendszerben, amiben az osztályfőnöké az utolsó szó, amiben a feszültség a passzív-agresszív mindennapok mellett észrevétlenül gyűlik a gyerekekbe, majd csapódik le egymáson, ott a beszéd nem segít, mert nem fog megértésre találni.

Kipróbáltuk, tudjuk, miről beszélünk.

De tudjuk a gyerekünket pszichodrámára, küzdősportra és pszichológushoz járatni, vagy azt is lehet, hogy mindennap már nagyon korán elhozzuk az iskolából, ám mindez rengeteg pénz, szervezés és idő, az iskolán kívül megszerzett érzelmi tudást pedig nagyon nehéz visszavinni az osztályközösségbe, ami épp az autoriter vezetés miatt nem közösség, hanem gyerekek egymásmellettisége.

Kipróbáltuk, tudjuk, miről beszélünk.

Nem marad hát más, mint keresni egy alternatív tantervű, demokratikus értékeken alapuló általános iskolát, amelyikben még hely is van év közben. Már persze akkor, ha az ember meg tudja oldani, hogy kiköhögje a tandíjat.
Mi szerencsések vagyunk. Azért jól meg kell húznunk magunkat, komolyan csökkentenünk kell a kiadásainkat, át kell gondolnunk a bevételeinket, de remélve, hogy az anyagi helyzetünk a jövőben sem fog látványosan romlani, belevágunk a további, immár fizetős általános iskolai évekbe.

Az első két hét tapasztalata egy mosolygós, lelkes, pörgős, kompromisszumokra kész kisfiú, egy, önmagában jóval kevésbé kételkedő szülőpár és két, önmagát jobban megmutató gyerek.

Visszakaptuk tehát önmagunkat, visszakaptuk a családunkat.

Nyilván lesznek még nehézségek, de mennyivel jobb lesz azokat egy demokráciában megoldani.

Abba viszont még belegondolni is rossz, hogy mit tehetnek mindazon családok százezrei (milliói?), akiknek éppen tandíjnyi a bevételük?

Akiknek nincs mit összehúzni, már rég nincs mit csökkenteni.

Köszönjük, ha megosztod a posztjainkat! Az igazság terjedjen, ne a Habony-propaganda!

HÍRHUGÓ – A VALÓDI ELLENZÉKI HANG

Ne maradj le a Hírhugó híreiről! Nyomj egy tetsziket és kövess minket Facebookon!

Lemarad a valódi ellenzéki hírekről? Iratkozzon fel a hírküldőnkre, kezdésnek kattintson ide Facebook üzenetküldéshez, majd kövesse az utasításokat (ha vannak). A felugró chat ablakban ha alul megjelenik az "Indítás" gomb megnyomása után írja be, hogy "szia" és küldje el nekünk. (épp, úgy ahogy Facebookon valakire ráír).

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here