“A legnagyobb bajokat történelmünk során sokszor öregedő urak okozták. És egyre gyakrabban a nők hozzák helyre.”- mondta el beszédében Karácsony Gergely Budapest ellenzéki főpolgármestere ünnepi beszédében. Itt most elolvasható illetve visszanézhető a teljes beszéd, amelyet a Fővárosi Önkormányzat október 23-i megemlékezésén hangzott el:

Egy éve, amikor az életünkre, hétköznapjainkra, és ünnepeinkre is rátelepülő járvány még nem akadályozta, a Városháza parkot megtöltő budapestieknek mondhattam el: Budapestet olyan hellyé kell tennünk, ahol az emberek együtt és nem egymás ellenében ünnepelnek október 23-án.

Ma sem akarhatunk, ma sem kívánhatunk mást magunknak. Csak, hogy ha már olyan kevés jutott belőle nekünk, magyaroknak, akkor vegyük észre, mi teszi naggyá, mi teszi dicsővé, és dicsőségében megkérdőjelezhetetlenné ezeket az ünnepeinket. Október 23-át kétszeresen is. Az 1956-ost és a 89-est is. Hiszen október 23-án már kétszer mutatkozott meg jobbik énünk, legszebbik képességünk. Az, hogy az ezer és egy különbségünk – a származásunk és a neveltetésünk, a hitünk és a világnézetünk – ellenére, összeköt bennünket valami sokkal erősebb: a haza és a szabadság szeretete.

Márpedig, egy év után újra ki kell mondanom: a szabadságot és a hazát nem lehet egymás ellenében szeretni. Mert azzal felszámolnánk mindkettőt. A hazát, mint sorsközösséget, és a szabadságot, amely – Bibó István szavaival – ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.
Hiszem, hogy úgy van az, ahogy Bibó szól a szabadságszerető emberről: „minden közügyben meggyőződése szerint vall színt: fenyegetéstől meg nem ijed, hízelgésnek be nem dől, s szavazatát vagy aláírását semmi pénzért vagy előnyért el nem adja”.

Ha ehhez tartjuk magunkat, azzal emlékezünk méltón 1956 hőseire és 1989 reményeire. A méltó emlékezéshez, Tisztelt Hölgyeim és Uraim, a hősök tiszteletéhez és a remények – az ő reményeik – fel nem adásához az is szükségeltetik, hogy képesek legyünk részleteiben megismerni az örökséget, amit ránk hagytak.

Ezért is szenteli az idei ünnepet a Fővárosi Önkormányzat a pesti nők emlékének. Mert a forradalom eseményeit feldolgozó megemlékezések, tanulmányok, szakmunkák eddig fájóan keveset szóltak a nők szerepéről.

Pedig tudjuk, ha máshonnan nem, hát jelen idejű tapasztalatainkból, hogy a nők szerepvállalása, áldozathozatala nélkül semmilyen változás, semmilyen haladás nem elképzelhető.

Így volt ez 56-ban is. A pesti srácok mellett legyen szó most a pesti lányokról is.
Ez a kiállítás több lehetőséget is kínál is az 56-os hősök tisztelőinek. Hogy emlékezzenek, először is ezt. Emlékezzenek a nőkre, akik harcoltak, akik ápoltak, akik gondoztak, akik a maguk erejéből szolgálták a forradalom ügyét.

Hogy emlékezzünk a nőkre, akik az utcai harcokban vesztették életüket. Hogy emlékezzünk arra a hat hősnőre, akiket a megtorlás során végeztek ki. Emlékezzünk arra a több ezer nőre, akik a forradalom vérbe fojtása után egy hónappal békésen tiltakoztak a megtorlások ellen.

És emlékezzünk azokra, akiknek forradalmi szerepvállalása évtizedekig tartó számkivetettséget hozott. Ez a kiállítás egy lehetőség, hogy belenézzünk a szemükbe. És hogy meglássuk ezekben a nőkben az 56-os forradalomnak azt az arcát, amiről Ottlik Géza írt oly szépen:

„Lássa meg az arcokat, vegye észre rajtuk (…) a megkönnyebbült nyugalmat! Mert ez a döntő: nem bátor elszántság, nem hősies vakmerőség, hanem ez van a szemükben: a boldog megkönnyebbülés. Mennek együtt vagy külön, mély boldog nyugalommal neki a tankoknak, a rájuk célzott ágyúknak, gépfegyvereknek.”

Igen, jó lenne meglelni ezeknek a nőknek a tekintetében, bármily módon gyötörte is őket a forradalmat eltörlő rezsim, ezt a boldog megkönnyebbülést, ’56 igazi arcát. Azt, hogy nem volt, mert nem lehet drágább nekik sem, mint a forradalom napjaiban visszanyert méltóságuk.

És ebben, a visszanyert méltóságban feloldódik mindenfajta különbözőség. 56 hősnői is sokfélék voltak, pestiek és vidékiek, férjezettek és egyedülállók, munkások és értelmiségiek, szegények és jobb módúak.

Ahogy Bibó István írta: „a harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és különböztetni kész magatartása”.

Talán éppen ez, az emberség és a bölcsesség, a visszanyert méltóság csodája teremti meg azt a közösséget, amelyet ünnepelnünk kell minden október 23-án.
És ebben reménykedtünk a másik október 23-án, 1989-ben is.

Reménykedtünk egy olyan köztársaság létrejöttében, amelyben visszanyerjük méltóságunkat, megleljük emberségünket, amely ily módon méltó 56 emlékéhez, és amely ekképpen szolgálja meg XXI. századi jövőjét is.

De ez a köztársaság, amelyért az ’56-os hősök is harcoltak, kilenc éve eltűnt a hazánk nevéből. És tíz éve már, hogy fokozatosan tűnik el a hétköznapjainkból.
“Nem hiszek a történelem százszázalékos szükségszerűségekben, hanem hiszek bizonyos nagy vonalakon belül több-kevesebb lehetőségben, melyet lehet elpuskázni, és lehet szerencsés vágányokra irányítani” – idézte Szűcs Jenő egykoron Bibó Istvánt.
Mindez azt jelenti, hogy bár a történelmi szükségszerűségek korlátokat szabnak, de ezen korlátokon belül igenis vannak lehetőségeink. Elpuskázták, elpuskáztuk már elégszer, valljuk be.

De én hiszem, hogy a „több-kevesebb” lehetőség most itt van a mi kezünkben.
Még mindig, vagy már újra adott a lehetőség arra, hogy azokra a bizonyos szerencsés vágányokra irányítanunk a történelmet.

Nem is kell hozzá mást tennünk, csak ragaszkodni ’56 eszményeihez és „89 reményeihez. Az életünkből erővel kiradírozni akart köztársasághoz. A sokszínűségben rejlő nagyszerűséghez. A jogállam minden kritériumához. Az emberséghez és a szolidaritáshoz.
Ragaszkodni Európához. Ragaszkodni az esélyek egyenlőségéhez. Ahhoz, hogy soha egyetlen hatalom sem azonosíthatja magát az országgal magával. És ragaszkodni ahhoz a hithez, hogy nem, egyáltalán nem az az erős vezető, aki képes megosztani.

Hanem az, csakis az, aki képes egyesíteni, aki képes közösséget teremteni. Európa, az emberség, a nyitottság, a szolidaritás, a tudatos megosztással szembeni fellépés – ezek azok az értékek, amelyek 56 és 89 reményeit adták, és amely reményeket ma újra el akarnak tagadni előlünk.

Értékvesztés – ez az a kor, amiben élünk. Legfőbb dolguk és felelősségük tehát ennek az értékvesztésnek a megállítása. Ezt teszik azok a bátor fiúk és lányok ma a városban, akik piros-fehér kokárdával a szívük fölött állnak ki a jövőjükért, a szabadságukért.
Nemcsak magukért. Értünk is. De dolguk és felelősségük az értékvesztés megállítása azoknak a szabad városoknak és falvaknak, amelyek a változás esélyét és reményét hordozzák.

Most van ideje kimondani ezt, hiszen idén októberben a magyar önkormányzatiság 30. születésnapjára is emlékezünk. És ez, a magyar önkormányzatiság 56 örökségéből is építkezik. Azokból a – Szabó Zoltán szavaival – „ forradalomcsinálta népképviseletekből”, amelyek bizonyították 56-ban is:

Hogy ha az egyeduralomra törő rezsim a pártokat sikeresen szét is morzsolja a feltámadt önkormányzati hajlamot és készséget soha nem sikerült megtörnie. A „ forradalomcsinálta népképviseletek” öröksége szab feladatot ma is a szabad városoknak és falvaknak szerte az országban.

Ezért a magyar demokráciát összetartó elvekhez való ragaszkodás ma a önkormányzatok legfőbb feladata.

A pesti nőkre emlékező kiállítás megnyitóján is jó, ha emlékeztetjük magunkat: A legnagyobb bajokat történelmünk során sokszor öregedő urak okozták. És egyre gyakrabban a nők hozzák helyre. Nem lehet véletlen, hogy most, a járvány idején is a legjobban, legemberségesebben védekező országok azok, amelyeket nők vezetnek. És amikor méltó helyet követelünk a pesti nőknek a forradalom emlékezetében Úgy kötelességünk méltó helyet követelni a nőknek ma is a közéletben, a gazdasági életben, a tudományos élet minden területén.

Méltó helyet az életünkben. Legelőbb is úgy, ha küzdünk a hátrányos megkülönböztetés minden formája ellen. A megkülönböztető tette és a megkülönböztető szavak ellen is. A sztereotípiák ellen, amelyek alapján a lányokat illendőségre, a fiúkat pedig katonás fegyelemre kell nevelni.

Az előítéletek ellen, amelyek megbélyegzik a nőt, ha határozottan áll ki magáért, és a fiút, ha kimutatja a fájdalmát. És bár szégyen, hogy még mindig ki kell mondani, de nem tehetünk mást, míg el nem érjük, hogy az egyenlő munkáért egyenlő bér járjon.

A modern demokratikus politika, tisztelt hölgyeim és uraim, nem is lehet más, csakis feminista. Emlékezzünk hát 56 hősnőire és tanuljunk tőlük. Tanuljunk elszántságot, tanuljunk hűséget, tanuljunk emberséget, tanuljunk bátorságot. És soha ne engedjünk a reményeikből. Mert azok a mi legszebb reményeink is.

 

Köszönjük, ha megosztod a posztjainkat! Az igazság terjedjen, ne a Habony-propaganda!

HÍRHUGÓ – A VALÓDI ELLENZÉKI HANG

Ne maradj le a Hírhugó híreiről! Nyomj egy tetsziket és kövess minket Facebookon!

 

Mondd el a véleményed- írj kommentet!

Lemarad a valódi ellenzéki hírekről? Iratkozzon fel a hírküldőnkre, kezdésnek kattintson ide Facebook üzenetküldéshez, majd kövesse az utasításokat (ha vannak). A felugró chat ablakban ha alul megjelenik az "Indítás" gomb megnyomása után írja be, hogy "szia" és küldje el nekünk. (épp, úgy ahogy Facebookon valakire ráír).