Az igazság terjedjen ne a propaganda, ezért megosztom Facebookon:

Április 3-án az ellenzéki együttműködés megsemmisítő vereséget szenvedett. Aznap éjjel a bénultság, a tehetetlen düh és a kétségbeesés volt az úr, de most már az a feladatunk, hogy levonjuk a vereség tanulságait, és higgadtan átgondoljuk az előttünk álló lehetséges utakat- írja Donáth Anna, a Momentum elnöke a Magyar Hangban megjelent cikkében

Az elmúlt napok alapján azonban úgy tűnik, hogy útkeresés helyett sokkal inkább azok a régi politikai reflexek tűnnek érvényesülni, amelyek a mostani bukáshoz is vezettek. Ezen változtatnunk kell, ha nem szeretnénk beletörődni a Fidesz örökkévalóságába.

Az elmúlt napokban egyre többet merül fel a kérdés, hogy egyáltalán le lehet-e váltani a Fideszt demokratikus úton. Annak ellenére, hogy igazságtalanul lejt a pálya a kormánypártoknak, nem lehet erre a kérdésre egyértelmű választ adni. Bármennyire is fájó ezzel szembesülni, a mostani választási eredmény elsősorban az ellenzéki kampány és az ellenzéki politika hiányosságain múlt. Így viszont egyelőre nincs tudásunk arról, hogy egy fegyelmezett, a saját évtizedes hibáival elszámoló ellenzék le tudná-e győzni a rendszert választáson.

Ez a gondolat persze fájdalmas, mert így mások hibáztatása helyett a saját felelősségünkkel kell szembenézni – az ember pedig általában a tükörbe szeret a legkevésbé belenézni. Főleg, ha a politikába keveredik. Mégis, egy felelős politikai vezető, egy felelős politikai közösség ebben a helyzetben nem elégedhet meg annyival, hogy a saját tábora előtt a propagandára vagy valamely ellenzéki partnerére fogja a vereséget, hogy aztán onnan folytassa, ahol április 3. előtt abbahagyta. Minden, az ellenzéki politikát alakító szereplőnek mélyen magába kell néznie, és klisék, álmegoldások helyett az elmúlt 12 évvel radikálisan szakító irányba kell elindulnia.

Mivel nincs a kezemben a bölcsek köve, nem tudom megválaszolni az ellenzéki válsággal kapcsolatban felmerülő összes kérdést. Mégis, van hét olyan pont, amiről beszélnünk kell, és amire véleményem szerint az ellenzéki politikát alapítanunk kell a jövőben.

 

1. A rendszeren kívül kell a rendszer alternatíváját megteremtenünk. Nem tagozódhatunk be a miniszterelnök által kiépített hatalmi struktúrába, és nem legitimálhatjuk a rendszert azzal, hogy eljátsszuk a parlamenti demokráciát. Mert az eredmények teljes félreértését jelenti, ha parlamenti álvitákon veszünk részt és abból Facebook-videókat készítünk, vagy épp parlamenti bizottsági elnökként vezetünk le fideszes többségű üléseket.

A rendszeren kívül kell gondolkodnunk, és szimbolikusan is jeleznünk kell: nem leszünk a Fidesz díszellenzéke, a magát demokratikusnak mutató rendszer díszlete. A hatalomnak ugyanis csak addig jövünk kapóra, amíg ujjal mutogathat a pozíciókban mosolygó ellenzéki képviselőkre. Magához a rendszer működtetéséhez már nincs ránk szüksége. Se a gondolatainkra, se a véleményünkre, se a módosító indítványainkra, se a szavazatainkra. Ebben a vérlázító nem az, hogy az ellenzékiségünkről nem hajlandóak tudomást venni, hanem hogy a minket képviselettel megbízó közel kétmillió embert veszik semmibe. Épp ezért nem szabad a parlament falain belül eljátszani a ránk osztott szerepeket. Egy képviselő ugyanis ezerféleképpen képviselheti a választóit, de ezt elsősorban a törvényalkotáson kívül kell megtennie.

2. A céltalan orbánozás helyett a hazánkról alkotott elképzeléseinkről kell beszélnünk. Részben azért kell túllépni a vég nélküli orbánozáson, mert teljesen hatástalan: láttuk, hogy mekkora kudarccal zárult az a választás, amin a fő kérdés az volt: „Orbán vagy nem Orbán?”. De még inkább azért, mert a napi hírekre reagáló orbánozás intellektuálisan olyan súlyosan üres, hogy aktívan akadályozza az általunk képviselni kívánt másik Magyarország identitásának megalkotását, történetének felépítését és elmesélését. Emiatt Orbán Viktor tartalmatlan szidása nemcsak az elbizonytalanodott ellenzéki szavazók megtartására nem alkalmas, de a jobb híján rá szavazók megszólítására sem képes. Aki ott folytatja az orbánozást, ahol abbahagyta, semmit nem értett meg a vereség okaiból.

Ehelyett azt kell megfogalmaznunk, hogy milyen az a Magyarország, amely nem csak egy uralkodó elité. Még akkor is, ha ez kevesebb lájkot hoz, kevesebb érzelmi reakciót vált ki. Ráadásul a nagy orbánozásban mindig csak azt felejtjük el, hogy végeredményben az ellen a cinikus és kizsákmányoló rendszer ellen politizálunk, amit ő épített fel. Ennek az alternatíváját akarjuk megteremteni, nem pedig az ellenzéki anti-Orbánt megtalálni. Mert amíg Orbán Viktor áll az ellenzéki problématérkép kellős közepén, addig nem látjuk a fától az erdőt: nem látjuk azt a szociális válságot, egzisztenciális kiszolgáltatottságot, ami folyamatosan mérgezi az elméket és a lelkeket. Magyarok milliói a saját nyomorukat nem Orbán Viktor létéhez kötik. Ha így lenne, nem szavaznának rá.

3. Nem építhetjük a politikánkat egy szűk keménymagnak szóló radikális akciókra. Április 3-án nem csak a parlamenti interpellációk és a Facebook-politizálás bukott meg. Lejárt az egyre radikálisabb, egy szűk közönség igényeit kiszolgáló politizálás ideje is. Ez ugyanis a társadalom többségének szemében az ellenzék kormányzóképességét rombolja. Az igény jogosságától függetlenül az elszámoltatás egyre radikálisabb formáinak emlegetése vagy épp a dudálós tüntetések csak feszültséglevezetésre alkalmasak. Persze, őrjítő az a tehetetlenség, amire ellenzéki képviselőket kárhoztat a rendszer, ezért nyilván rendelkezik egy-egy radikális akció is fontos feszültséglevezető funkcióval – de a rendszer ettől még nem fog összeomlani, mert jól látható módon nem állítható az ilyen utcai akciók mögé társadalmi többség. Az öncélú radikalizmusnál többet kell felmutatnunk.

4. Nem lehet jobbról előzni a Fideszt, helyette az emberek megélhetési problémáival kell foglalkoznunk. Nem lehet a Fidesszel egyetértve a Fidesz alternatívájaként fellépni. Nem kellene külön leírni, hogy az ellenzéki politizálás alapvetően azért ellenzéki, mert a kormánnyal szemben kell alternatívát képeznie. Egy ilyen választás után viszont újra emlékeztetnünk kell magunkat: nem győzhetünk, ha a kampány egyik fő üzenete a Fidesz szimbolikus intézkedéseinek megtartása. Elképesztő mennyiségű magyar ember él ma a létminimum környékén, vagy jóval az alatt – ezért nem jobbról kell előznünk a Fideszt, hanem a magyar társadalmat egyre inkább tönkretevő szociális válságra kell választ adnunk. Az előttünk álló gazdasági válság e tekintetben határozottan ki is jelöli az ellenzék útját az elkövetkező évekre.

5. A nyugati identitáspolitikát nem engedhetjük beszivárogni a magyar ellenzéki politikába. Nem ördögtől való, ha egy politikai erő vagy pártszövetség inspirálódik a nemzetközi politikai folyamatokból – még a mintakövetést szavakban kritizáló kormánypárt is ezt teszi, amikor az Egyesült Államokban megerősödött új jobboldali ideológia főbb elemeit a magyar belpolitikára erőlteti. De ki kell mondanunk, hogy a nyugati baloldaltól átvett, valódi érdekvédelem helyett szimbólumokra és szimbolikus kommunikációs csatározásokra épülő identitáspolitika a társadalmi többség megteremtésének valóságos akadálya.

Ettől függetlenül eltagadhatatlan, hogy a jelenlegi hatalom újabb és újabb kisebbségeket jelöl ki politikai ellenségnek, hogy a saját táborát egyben tudja tartani. A tempó csak nőni fog: a közelgő megszorításokat csak még brutálisabb gyűlöletkampányokkal tudja majd elfedni. De pont ezért van szükség a szimbólumok posztolgatásán túli politikai cselekvésre, elnyomott honfitársaink védelmére. Amikor nyáron a kormány nekiment a szexuális kisebbségeknek, helyesen tettük, hogy tömegesen az utcára mentünk. Nem megijedni kell a kisebbségvédelemtől – csak nem szabad szivárványos zászló-posztolássá egyszerűsíteni.

Eddig a Momentum is felelős volt azért, hogy gyakran úgy tűnt, kritikátlanul vesz át a nyugati liberális politikai gondolatokat. A következő négy évben a teljes magyar ellenzéknek feladata, hogy ezt a terhet levesse magáról, és a magyar politikai gondolkodás történetéhez visszanyúlva, a magyar politikai hagyományokból táplálkozva alakítsa ki az uralkodó elittel szemben a nép hatalmára épülő ideológiáját és politikáját.

6. A magyar vidék mindennapjaiban kell jelen lennünk. „El kell menni vidékre” – hangzik az ellenzéki bölcsesség néhány nappal a vereség után. De nem elég „elmenni” vidékre. Sőt, messze nem elég, hogy időről időre, választásról választásra budapesti és más nagyvárosi aktivisták végigszórólapozzák, végigkopogtatják a kisebb településeket. Megszámolni is nehéz, hogy hány ajtón kopogtattak be ellenzéki aktivisták az elmúlt hónapokban. Én is rengeteg faluban jártam, és ha valamiért tényleg dicséret illeti az ellenzéki aktivistákat, az az, hogy e kampány után nem lehet felróni a terepmunka hiányát.

De nem elég összehozni ezeket a találkozásokat. A terepmunka nem állhat meg ott, hogy kinyílt az ajtó. Minden jelöltünknek és helyi aktivistánknak tovább kell folytatnia ezt a munkát, vissza kell térnie ezekhez az ajtókhoz, és közösséget kell szerveznie a szimpatizánsokból. Hiszen ez a közösség az, amely védelmet, erőt és motivációt adhat azoknak a helyi hősöknek, akik a legkisebb településen is készek felvenni a harcot a helyi fideszes kiskirállyal szemben. Egy hét telt el a választások óta. Még nem késő újra nekiesni ennek a munkának. Hiszen nélkülük soha nem lesz szabad magyar vidék.

7. Kevesebb pártra van szükség az ellenzéki oldalon. Nem lehet elmenni amellett sem, hogy ma – papíron – hat párt képvisel egy egyre kisebbé váló ellenzéki szavazótömböt. Még ha az első hat pontot teljesítjük is, az ellenzéki térfél ilyen szintű tagoltsága önmagában akkora politikai versenyhátrányt jelent, ami elég egy újabb bukáshoz. Azért nem volt megfogható üzenete az ellenzéki kampánynak, mert a legfontosabb döntésekhez hat párt, a miniszterelnök-jelölttel közösen pedig hét szereplő egyetértésére volt szükség. Így lett a kampány – szinte szükségszerűen – színtelen és szagtalan. Így biztos nem lehet felvenni a versenyt a Fidesz hatalomgyárával.

De nemcsak döntéshozatalról és kampánytechnikáról van szó: látjuk azt is, hogy az ellenzéki összefogás egyáltalán nem tudta összeadni az ellenzéki(nek vélt) szavazatokat. Márpedig egy választás arról szól, hogy egy politikai ajánlatra hányan mondanak igent, és jelenleg nem mondtak elegen igent a sokszereplős ellenzéki összefogás ajánlatára. Az együttműködések miatt ráadásul roppant nehéz kibogozni ebből az egyes ellenzéki pártok valós támogatottságát. A legközelebbi demokratikus szűrő a 2024-es EP-választás lesz, ahol nem kényszeríti a választási rendszer közös indulásra az ellenzéki pártokat, és ahol a választók kiválaszthatják, milyen ellenzékre van szükségük. A következő két évnek ezért az ellenzéki térfél megújulásáról is kell szólnia.

 


Az igazság terjedjen ne a propaganda, ezért megosztom Facebookon:
 

Mondja el véleményét a hírről, odalent a komment szekcióban

 
 

Mondja el véleményét a hírről:

 

HÍRHUGÓ - A VALÓDI ELLENZÉKI HANG

Ne maradj le a Hírhugó híreiről! Nyomj egy tetsziket és kövess minket Facebookon!

Olvassa el ezeket is: